| Rab Tímea(Picilány) alkotása
Este
volt, a hó betemette a tájat, és csak néhány ház ablakából világított a
gyertyaláng. Egy ilyen házban, két kisgyerek lakott az édesapjával.
Édesanyjuk már babakorukban meghalt, és így az apa a két gyereket együtt
nevelte fel. A kisebbik, Anna, minden éjszaka várta az angyalokat,
lefekvés előtt imádkozott, de azok nem jöttek. Az apja újra és újra
elmagyarázta neki, hogy nem léteznek az angyalok, csak a mesében, és ezt
el kell fogadnia, csodák nincsenek. Anna, sokszor sírta álomba magát,
mert valami nagyon nyomta a szívét. Testvére alig két évvel volt idősebb
nála, és nagyon sajnálta húgát.
Aztán egyik éjszaka az apa ment
lefektetni a kisgyereket, és látta, amint nagyobbik testvér anyagból és
fémdrótból szárnyakat készített magának, valami maszkot tett az arca
elé, és épp a kistestvérének meséli, hogy a mennyországból jött, ahol
vele lakik a gyerekek meghalt anyukája is. Elmondta azt is, hogy
édesanyjuk nagyon szereti őket, és hogy ne aggódjon, mert majd sok-sok
év múlva újra találkoznak. Az apa látva ezt, egy könnyet hullajtott, és
elmosolyodott. Tudta, hogy a kisgyerek azért akarta látni az angyalokat,
mert hiányzik neki az anyukája, és onnantól kezdve, minden este mesélt
az angyalokról a kicsinek.
Lassan elteltek az évek, a két gyerek
felnőtt, és mindkettőjüknek saját családja lett. Anna, gyerekeinek
mesélt minden nap az angyalokról, mert emlékezett, hogy az apja így
vidította fel őt. Testvére, András elköltözött egy másik városba, és
nagyon ritkán tudtak találkozni.
Egy ilyen találkozáson Anna
testvére, elkezdte mesélni a gyerekkorukat. Apjuk, a család többi
részével hallgatta a történetet, ami olyan volt mint egy gyönyörű mese.
Elmondta, hogy milyen nehéz volt nekik az, hogy anya nélkül kellett
felnőniük. Anna, viszont nagyon meglepődött egy mondatot hallva. Bátyja,
azt mondta, hogy megsajnálta húgát kiskorukban, és egyszer beöltözött
angyalnak, csak azért, hogy boldoggá tegye a síró kislányt.
Hazaérve, Anna kinézett az ablakon, és szintén tél volt, mint jó pár
évvel azelőtt, azon a téli estén, amikor bátyja egy apró kis
cselekedettel boldoggá tette őt. Elgondolkodott, hogy apjának tényleg
igaza volt, mikor azt mondta, hogy nincsenek csodák. Majd hangosan,
mintha édesanyjának szólt volna, ezt mondta:
- A felnőttek, kiskoromban mindig arra figyelmeztettek, hogy csodák pedig
nincsenek. Nekem már az nagy csoda volt, hogy ilyen bátyám volt, aki
mindent megtett a boldogságomért, és hogy ilyen apa nevelt fel.
Köszönöm, hogy fentről még mindig vigyázol rám. De remélem, hogy egyszer
újra láthatlak, mert nehéz volt az életem nélküled.
| |
