Rab Tímea(Picilány) alkotása
Este
volt, a hó betemette a tájat, és csak néhány ház ablakából világított a
gyertyaláng. Egy ilyen házban, két kisgyerek lakott az édesapjával.
Édesanyjuk már babakorukban meghalt, és így az apa a két gyereket együtt
nevelte fel. A kisebbik, Anna, minden éjszaka várta az angyalokat,
lefekvés előtt imádkozott, de azok nem jöttek. Az apja újra és újra
elmagyarázta neki, hogy nem léteznek az angyalok, csak a mesében, és ezt
el kell fogadnia, csodák nincsenek. Anna, sokszor sírta álomba magát,
mert valami nagyon nyomta a szívét. Testvére alig két évvel volt idősebb
nála, és nagyon sajnálta húgát.
Aztán egyik éjszaka az apa ment lefektetni a kisgyereket, és látta, amint nagyobbik testvér anyagból és fémdrótból szárnyakat készített magának, valami maszkot tett az arca elé, és épp a kistestvérének meséli, hogy a mennyországból jött, ahol vele lakik a gyerekek meghalt anyukája is. Elmondta azt is, hogy édesanyjuk nagyon szereti őket, és hogy ne aggódjon, mert majd sok-sok év múlva újra találkoznak. Az apa látva ezt, egy könnyet hullajtott, és elmosolyodott. Tudta, hogy a kisgyerek azért akarta látni az angyalokat, mert hiányzik neki az anyukája, és onnantól kezdve, minden este mesélt az angyalokról a kicsinek.
Lassan elteltek az évek, a két gyerek felnőtt, és mindkettőjüknek saját családja lett. Anna, gyerekeinek mesélt minden nap az angyalokról, mert emlékezett, hogy az apja így vidította fel őt. Testvére, András elköltözött egy másik városba, és nagyon ritkán tudtak találkozni.
Egy ilyen találkozáson Anna testvére, elkezdte mesélni a gyerekkorukat. Apjuk, a család többi részével hallgatta a történetet, ami olyan volt mint egy gyönyörű mese. Elmondta, hogy milyen nehéz volt nekik az, hogy anya nélkül kellett felnőniük. Anna, viszont nagyon meglepődött egy mondatot hallva. Bátyja, azt mondta, hogy megsajnálta húgát kiskorukban, és egyszer beöltözött angyalnak, csak azért, hogy boldoggá tegye a síró kislányt.
Hazaérve, Anna kinézett az ablakon, és szintén tél volt, mint jó pár évvel azelőtt, azon a téli estén, amikor bátyja egy apró kis cselekedettel boldoggá tette őt. Elgondolkodott, hogy apjának tényleg igaza volt, mikor azt mondta, hogy nincsenek csodák. Majd hangosan, mintha édesanyjának szólt volna, ezt mondta:
- A felnőttek, kiskoromban mindig arra figyelmeztettek, hogy csodák pedig
nincsenek. Nekem már az nagy csoda volt, hogy ilyen bátyám volt, aki mindent megtett a boldogságomért, és hogy ilyen apa nevelt fel. Köszönöm, hogy fentről még mindig vigyázol rám. De remélem, hogy egyszer újra láthatlak, mert nehéz volt az életem nélküled.
Aztán egyik éjszaka az apa ment lefektetni a kisgyereket, és látta, amint nagyobbik testvér anyagból és fémdrótból szárnyakat készített magának, valami maszkot tett az arca elé, és épp a kistestvérének meséli, hogy a mennyországból jött, ahol vele lakik a gyerekek meghalt anyukája is. Elmondta azt is, hogy édesanyjuk nagyon szereti őket, és hogy ne aggódjon, mert majd sok-sok év múlva újra találkoznak. Az apa látva ezt, egy könnyet hullajtott, és elmosolyodott. Tudta, hogy a kisgyerek azért akarta látni az angyalokat, mert hiányzik neki az anyukája, és onnantól kezdve, minden este mesélt az angyalokról a kicsinek.
Lassan elteltek az évek, a két gyerek felnőtt, és mindkettőjüknek saját családja lett. Anna, gyerekeinek mesélt minden nap az angyalokról, mert emlékezett, hogy az apja így vidította fel őt. Testvére, András elköltözött egy másik városba, és nagyon ritkán tudtak találkozni.
Egy ilyen találkozáson Anna testvére, elkezdte mesélni a gyerekkorukat. Apjuk, a család többi részével hallgatta a történetet, ami olyan volt mint egy gyönyörű mese. Elmondta, hogy milyen nehéz volt nekik az, hogy anya nélkül kellett felnőniük. Anna, viszont nagyon meglepődött egy mondatot hallva. Bátyja, azt mondta, hogy megsajnálta húgát kiskorukban, és egyszer beöltözött angyalnak, csak azért, hogy boldoggá tegye a síró kislányt.
Hazaérve, Anna kinézett az ablakon, és szintén tél volt, mint jó pár évvel azelőtt, azon a téli estén, amikor bátyja egy apró kis cselekedettel boldoggá tette őt. Elgondolkodott, hogy apjának tényleg igaza volt, mikor azt mondta, hogy nincsenek csodák. Majd hangosan, mintha édesanyjának szólt volna, ezt mondta:
- A felnőttek, kiskoromban mindig arra figyelmeztettek, hogy csodák pedig
nincsenek. Nekem már az nagy csoda volt, hogy ilyen bátyám volt, aki mindent megtett a boldogságomért, és hogy ilyen apa nevelt fel. Köszönöm, hogy fentről még mindig vigyázol rám. De remélem, hogy egyszer újra láthatlak, mert nehéz volt az életem nélküled.
